Attól a pillanattól kezdve, hogy színpadra lépett, volt benne valami, ami azonnal felkeltette a figyelmet. Nem volt szüksége látványos mozdulatokra vagy túlzó belépőre ahhoz, hogy mindenki rá figyeljen. Nyugodt magabiztossággal és összetéveszthetetlen old-school kisugárzással állt készen arra, hogy megmutassa mindenkinek, mire képes valójában a hangja.
Aztán énekelni kezdett — és az a rekedtes, soullal teli hang azonnal megváltoztatta az egész hangulatot. Énekében volt valami nyers, ami hitelesnek és karakteresnek hatott. Minden egyes sor magában hordozta a klasszikus soul melegségét, miközben érdes hangszíne erőteljes és egyedi személyiséget adott az előadásnak.
Ahogy folytatódott a produkció, úgy tűnt, egyre mélyebben merül el a zenében. Nem volt szükség felesleges színpadi látványelemekre; a hangja minden munkát elvégzett. A soul, a nyers erő és az érzelmek kombinációja miatt szinte lehetetlen volt levenni róla a tekintetet, és a közönség gyorsan felismerte, hogy valami különlegesnek lehet tanúja.
Még Simon is teljesen az előadás hatása alá került. Figyelmesen nézte, ahogy az énekes egyik erőteljes pillanatot a másik után hozza. Üdítő volt egy olyan hangot hallani, amelyet nem csiszoltak tökéletesre — éppen ellenkezőleg, pontosan a tökéletlenségei tették ennyire emlékezetessé.
A végére ez már nem egyszerűen csak egy újabb meghallgatás volt. Emlékeztetett arra, mennyire magával ragadó lehet egy igazán különleges és felismerhető hang. Az old-school soul, a hihetetlen rekedtség és a tagadhatatlan színpadi jelenlét egy olyan előadásban találkozott, amely az elejétől a végéig magára vonta a figyelmet.