A fények elhalványultak, és egy pillanatra a színház teljes csendbe borult. Egyetlen reflektor találta meg őt — Albert, mozdulatlan, kezei enyhén remegve a mikrofonon. Kevés ember tudta a közönségben, mire számíthat.
Aztán megszólalt az első hang.
Lágy. Ősi. Fájdalommal és büszkeséggel szőve.
Az örmény dallam, a „Dle Yaman”, úgy áramlott belőle, mint egy ima — nem énekelve, hanem érezve. Minden hang a generációk súlyát hordozta, minden lélegzet évszázadokon át visszhangzott a szeretet és veszteség között.
Az emberek visszatartották a lélegzetüket. Még a zsűri sem mozdult.
A dal felénél egyikük letörölt egy könnycseppet.
Amikor az utolsó hang elhalt a sötétben, a csend fülsiketítő volt. Aztán egy üdvrivalgás — taps olyan erős, hogy megremegtette a színpadot. De Albert csak állt ott, csukott szemmel, könnyek csillogtak, mintha még mindig a menny és a haza között lenne.
Aznap este nem csak egy dal volt.
Ez egy újjászületett emlék volt.
Örményország lelke szólt egy férfi hangján keresztül.