Úgy lépett be a szalonba, mint egy emberi alakba zárt vihar. A haja — vad, fékezhetetlen és hihetetlenül hatalmas — minden tekintetet magára vont. Ez nem csak haj volt; ez egy birodalom, egy korona, a természet ereje, amely bárkit kihívott, hogy megszelídítse.
A fodrász, rendíthetetlenül, úgy mosolygott, mint egy férfi, aki éppen egy oroszlánnal készül szembenézni. Minden ollócsapásnál úgy tűnt, mintha a helyiség visszafojtaná a lélegzetét. Göndör fürtök felhői hullottak, lassan felfedve egy arcot, amely régóta rejtve volt. Az emberek suttogtak, bizonytalanul, hogy ez felszabadulás vagy szentségtörés volt.
A percek órává váltak, és végül az átalakulás teljes lett. Az a vad sörény, amely valaha felemésztette őt, eltűnt — helyét sima, kifinomult szépség vette át. A tükörbe nézett, és maga sem ismerte fel a visszanéző arcot.
A tömeg döbbenten állt. Egyesek gyászolták legendás hajának elvesztését, míg mások alig hitték el a most feltárult eleganciát.
De ő csak mosolygott, és halkan ezt suttogta magának: „Néha, hogy megtudd, ki vagy, el kell engedned azt, ami elrejt.”
Az ő sokkoló átalakulása nemcsak a hajról szólt — hanem arról, hogy megmutassa azt az embert, aki mindig is volt.